Élménybeszámolók
10. Szent Ferenc Antióchia Hétvége, 2011. november 18-20.
Amikor vasárnap este a záróünnepség után elindultam hazafelé, fél perc múlva megtorpantam. Visszanéztem a Szent Gellért bejárata felé és ezt kérdeztem magamban: „Tényleg vége van?” Legszívesebben visszaszaladtam volna és folytattam volna ott, ahol abbahagytuk. Vagy kezdhettük volna az elejétől is. Mindegy, csak hadd maradjak itt! Szomorú lettem: nem akartam, hogy vége legyen.Pedig nehézkesen indult számomra a hétvége; nem voltam felszabadult. A házik, számonkérések jártak a fejemben. El is késtem péntek este egy beadandó miatt. Ezért eleve félénken léptem be az ajtón – erre elkezdtek ölelgetni. Hát nem sok mindent tudtam a hétvégéről, de erről az ölelgetésről már hallottam, hogy milyen jó. Bennem inkább ilyesmi gondolatokat vetett fel: „Most miért ölelgetnek? Nem is ismernek!”
Később aztán rájöttem – talán pont akkor, amikor hazafelé indulva hirtelen felindulásból majdnem visszafutottam –, hogy pont ez a lényeg! Itt elfogadnak. Nem azért, mert jófej vagy vagy okos, vagy mert különleges képességeid vannak. Elfogadnak és kész. Olyannak, amilyen vagy.
Egyszer, amikor egy átlagos hétköznap nagyon fáradt voltam, megkérdezték tőlem, hogy "és mit fogsz csinálni, ha majd anyuka leszel, és éjjel három óránként kell felkelned, megetetni a gyereked"? Persze nem tudtam rá mit mondani. Honnan tudjam? De most a hétvégén talán kicsit közelebb kerültem a válaszhoz, hogy hogy van annyi ereje egy édesanyának, hogy miért tudja fáradtságát háttérbe szorítani azok érdekében, akiket szeret. Vagy hogy mért jó totál fáradtan egy ebéd utáni jóleső pihenés helyett ismeretlen mutogatós énekeket énekelni. Mert a hétvégén köztetek rájöttem, hogy mennyire értékes dolog is együtt lenni, másokat meghallgatni, egymásra figyelni, együtt örülni.
Bendes Rita
Utóbbi két évben bérmálkozási előkészítőre jártam, ahol a semminél nem sokkal több minden történt; és ősszel nem is járultam a bérmálkozás szentségéhez. Ez a bérmálkozási hittan továbbra is tart, de én több ok miatt sem szerettem volna oda járni.
Gondoltam, keresek valamilyen más közösséget, és e célból fel is vettem valakivel a kapcsolatot, aki ezt a hétvégét is ajánlotta. Bár egyedül nem szívesen mentem volna egy teljesen ismeretlen közösségbe, de a nővéremnek kedve támadt és ezáltal nekem is. Nővérem egy kicsit később tudott jönni, ezért egyedül vágtam neki az ismeretlennek. Eléggé tartottam tőle, mert semmit sem tudtam az egészről. Fogalmam se volt, hogy mi lesz, hogy fognak fogadni, mit fogunk egy egész hétvégén keresztül csinálni.
Amikor beléptem az iskolába, nem tudtam, miért ölelget mindenki, mintha a legjobb barátok lennénk. Nagyon furcsa volt, de a vége felé már megszoktam. Örültem, amikor megláttam Nórát és Anikót, mert őket már ismertem. Jó volt megtapasztalni, hogy mindenki nagyon közvetlen és barátságos. A kiscsoportos beszélgetések nagyon tetszettek. A bevezetők mindegyikében megfogott valami, öröm volt hallgatni az előadásokat, az őszinteség miatt is, bár egy kicsit soknak tartottam a bevezetők számát. Ha kevesebb lett volna, akkor talán több minden megmaradt volna bennem. A legmeghatározóbb élmény számomra a szombat esti program volt. El tudtam gondolkodni bizonyos dolgokon. Az is nagyon jó esett, hogy többen is odajöttek imádkozni vagy beszélgetni. Sokat vacilláltam, hogy elmenjek-e gyónni. Elég rég voltam és mindig is tartok a gyónástól, főleg ha nincs rács. De végül elmentem. Ez volt életem legjobb gyónása, nem éreztem magamban feszültséget, olyan volt, mintha csak beszélgetnénk.
Összességében nagyon jól éreztem magamat és másnap az iskolában nagyon boldog voltam; folyton mosolyogtam és nevettem. Amikor megláttam valakit, akivel jóban vagyok, egyből meg akartam ölelni.
Szilágyi Kati
Mikor először mesélt Nóra az Antióchiáról, már akkor éreztem, hogy egyszer nekem is el kell jönnöm közétek. Régóta szükségem van már egy igazi közösségre, ami lelkileg megerősít. Ha kérdezik, nem tudtam volna megfogalmazni, hogy miért pont Antióchiába kell eljutnom. Ezt egyszerűen éreztem a beszámoló alapján.
Szóval eljöttem. Amint beléptem, vagy négyen a nyakamba ugrottatok. Már a köszöntés megalapozta a hétvége hangulatát, hiszen nagyon szeretek embereket átölelni, ez nagyon sokat jelent nekem, ugyanakkor az első ölelésnél valahogy mindig egy kicsit gátlásos vagyok. Hát erre most nem értem rá!
Hihetetlen volt megtapasztalni, hogy a bevezetőkben elénk tártátok legmélyebb gondolaitokat, bepillantást engedtetek Istennel való kapcsolatotokba. Ilyet eddig csak nagyon kivételes esetekben tapasztaltam, akkor is csak hosszú barátság után. És akkor úgy éreztem, hogy na, ez az, amire ennyi ember előtt én sohase leszek képes! Aztán jöttek a kiscsoportos beszélgetések, ahol még tovább oldódott a hangulatom. Kiscsoportokkal már korábban is találkoztam, de sohasem éreztem azt, mint akkor: tényleg kíváncsiak voltatok rám! Így sokkal egyszerűbb volt mesélni magamról. És amire a legmerészebb álmaimban sem számítottam: a legvégén mindenki előtt beszéltem mindenféle félelem nélkül: mert tudtam, hogy Nektek mondom és Ti meghallgattok! Gyorsan leszűrtem a hétvégéből, ha köztetek maradok, gyökeresen megváltozik az életem: egyre intenzívebben tudom majd Isten szeretetét megmutatni a többieknek! És igen, én is sokáig antióchiásokat láttam a járókelőkben :D
Bozzay Dani
Kíváncsian vártam a hétvégét egy hónappal előre. Boros Zsófi ajánlotta nekem, hogy jöjjek, és rövid gondolkozás után rábólintottam. Igazság szerint gyerekkoromban a Szent Rókusba jártunk, akkor ismerkedtem meg az antióchiásokkal, de nem gondoltam volna, hogy valaha is újra összetalálkozunk. (De az Antióchia-dalra emlékeztem!)
Mikor beléptem a Szent Gellért kapuján, meglepett, hogy milyen kedvesen fogadnak (ha jól emlékszem, pont Andris nyitott ajtót), és elég hamar beszélgetni kezdtem az emberekkel, odamentem az új arcokhoz. Azután kis időn belül föl tudtam venni a ritmust, bekapcsolódtam a kiscsoportos beszélgetésekbe, tartalmasan tudtam tölteni a hétvégét. Nagyon örültem, hogy fel tudtam szabadulni és kiléphettem a hétköznapok nyűgjéből és fáradozásából. Sokat segített ebben a sok ének, mozgás, játék, meg az ölelések is, amelyek megadták a hangulatom alapját. Erre épültek a bevezetők és a kiscsoportos beszélgetések, amelyeket eleinte nagyon sűrűnek találtam, de utána sikerült belerázódnom. Ezek olyanok voltak, mint egy finom pörkölt, melyekhez a zene, játékok adták a csalamádét.
Egy lelki hétvége nem múlhat el az Úr Jézus imádása nélkül, az én értelmezésemben az egész esemény csúcspontja és értelme a szombat esti csendes imádság volt, amikor nem egymástól, de közvetlenül Jézustól kaphattunk erőt, vigasztalást, bátorítást, hogy jobban és Istennek egyre odaadottabban élhessük tovább az életünket. A vasárnap esti szentmise pedig már a hálaadásé volt, a közös örvendezésé, mert Jézus az öröm hírét hozta el a Mennyből a Földre, hogy igenis létezik megváltás, szabadulás a saját magunknak okozott szellemi sötétségből, és ez Maga Jézus! Benne vagyunk egymás testvérei, ezt a tudatot jelezte számomra a Miatyánk imádsága után a béke jele, amikor végigölelt mindenki mindenkit.
Azzal a szándékkal jöttem el, hogy mások előtt is vállalni tudjam a hitemet, vagyis egyértelműen ki tudjak állni Jézus mellett. Erre kiváló alkalmat nyújtott a hétvége, teljesíthettem ezt az elvárásomat. Nagyon örülök neki, hogy megismerhettelek titeket, és együtt tölthettünk két és fél napot! Remélem, hogy együtt folytathatjuk, amit a hétvégén elkezdtünk: szerethetjük egymást.
Bíró Laci
7. Szent Ferenc Antióchia hétvége, 2010. november 16-18.
Megkértetek, írjak pár mondatot a hétvégéről. Milyen volt számomra, és a Dávid azt is mondta, hogy személyes legyen, rólam szóljon. Igazából magamról nem tudok mit írni, mert végig egy közösségben voltam, így szinte teljesen megfeledkeztem magamról.Első és talán legmeglepőbb élmény számomra az ölelős fogadtatás volt. Persze hallottam már a többiektől erről, de most teljesen más volt, hogy így „testközelből” találkozhattam vele. A másik dolog, ami nagyon sok erőt adott számomra a hétvége során, a sok mosoly, sok tiszta arc és vidám tekintet, és a feltétel nélküli elfogadás és szeretet. Jó volt megtapasztalni az egymás iránt érzett felelősséget, őszinteséget, amire a bevezetők a legjobb példák.
Köszönöm, hogy részt vehettem, és hogy megismerhettelek titeket!
Sánta Csilla (Lu)
Bevallom, pénteken kicsit félve szálltam fel az Antióchiába induló vonatra. Mindenki idegen volt számomra, de szeretettel, öleléssel köszöntöttek. Ezen kicsit meglepődtem. Nem ismernek, és mégis szeretnek?
Először még nem öleltem meg mindenkit, még furcsa volt számomra ez az új szokás, de az út során egyre több embert ismertem meg, és már-már én voltam az, aki ölelésért ment.
Szerintem a hétvége szervezői nagyon jó munkát végeztek, és azok is, akik a bevezetőket írták, meg persze a zene team, és a kiscsoportok vezetői is.
Rengeteget énekeltünk, játszottunk és beszélgettünk. A kiscsoportos beszélgetések segítettek, hogy tisztába legyek önmagammal: Mi az, amin változtatnom kéne, mit gondolok Jézusról, milyen kapcsolatban állok vele?
Kikapcsolódásként az út során énekeltünk is. Először még nem énekeltem, de az út végére már egyre szívesebben dalolásztam. Sokat jelentett nekem, hogy mindenki szívből mosolyogva énekelt. Ez adta nekem a bátorságot, a kedvet ahhoz, hogy én is énekeljek, megnyíljak mások felé.
A bevezetők is nagyon szépek voltak, amiken elgondolkodtam. Sokan olvasták fel gondolataikat, bánataikat; erőt vettek magukon és megosztották velünk érzéseiket. Ehhez nagy bátorság kell, és becsülök mindenkit, aki képes volt erre… A vasárnap esti közös imádáság volt az egyik legszebb pillanat: Itt csendben ültünk és figyeltünk egymásra, egymás fohászára, és arra kértük Jézust, hogy segítsen, hogy ezek az imák valóra váljanak.
Jól esett, hogy mások meghallgattak, jól esett ez a közvetlenség, és hogy annyi szeretetet kaptam ezen a hétvégén.
Végezetül szeretnék felolvasni egy kis történetet, ami nagyon megtetszett nekem, és ami a hétvégére és az Antióchiára emlékeztet…
Bányai Anita
Elindulok. Nincs kedvem, nehéz a szívem. Tényleg ezt akarom? Mi lesz, ha csalódást okozok… ? Nóri, Eszti, Mónika, Zsófi, Anna, Gica…
Megérkezünk. Jaj, csak nem Tike? De, de, ez ő! De jó! Jaj…, és ők?? Mi, mi ez az ölelés? Ne, jaj, ne, hiszen ők tök idegenek! Miért ölelgetnek???
Megpróbálok elvegyülni… -„ Ááá, bizonyára te vagy „A” Zsuzsi!”- kiált oda nekem valaki. Na, ez nem jött össze- gondolom magamban.
Játszunk. De jó, ez nem is lesz olyan rossz! Bevezető - á, igen, erről már hallottam…
Pörög minden… játék, bevezető, kiscsopi, vacsora… Lassan elmúlik a félelem, és valami hihetetlen jó érzés lesz úrrá rajtam. Itt vagyok otthon, végre megérkeztem. A zene magával ragad. Akire rámosolygok, visszamosolyog. Hát kell ennél több? :)
Az alvócsopi nagyon vicces. Jó a hangulat. Zsófi mesét olvas, Lutra horkol, Gica nevetgél, Anita pedig már egy jegesmaci hátsóján pihen. És Noé… hát ő egy angyallány! :)
Reggel. Megint ölelés!? Neeee! Vagyis hogy…de, deee! Hiszen ez tök jó! Nekem ez tetszik!
A játékok, a zene, a kiengesztelődés, a bevezetők, a mise a sok-sok mosoly… Minden elvarázsol… Olyan gyorsan elmúlt ez a hétvége. De a mámor még mindig tart.
És a számomra egyik legszebb… A kereszt, amiről már annyit hallottam, ami nekik olyan sokat jelent, itt van, most már itt pihen a szívemen.
Ott állunk a körben…Vállamon több kéz is áld, s óv, és felcsendül, amitől a szív megremeg..”Küldelek én…” Olyan volt ez az örökké tartó néhány pillanat, mintha a szívem csupaszon ragyogna, s középen kirakva magasba emelné e szeretet- közösség, s szeretett közösség…Magasba, az Å Istenéhez…
Nagyon köszönöm nektek a sok- sok mosolyt, szeretetet, és Názáret Leányainak, hogy elhívtak!
Balajti Zsuzsanna
Nos..... hát úgy gondoltam írok én is beszámolót, mert az milyen menő dolog....
A téma az ugye az, hogy nekem, hogyan tetszett a hétvége.... Közhelyesen jó volt és jól éreztem magam.... Eleinte olyan volt, mint egy átlagos lelkigyak.... úgy indultam neki, hogy ahh...minyá elalszok...de aztán ahh...egyre jobban figyeltem az előadásokra és rájöttem, hogy tudok figyelni...és érdekes.... és király.... és, amire én tudok figyelni az nem sok minden. Lekötötte a figyelmem minden bevezető, és azt hiszem meg is értettem őket. Nagyon jó volt, hogy személyes tapasztalatok alapján mentek...
Megköszönném mindenkinek, hogy ennyire barátságosak, közvetlenek voltak, és hogy megadták, hogy magamat adjam.... senki nem rótt meg amiatt , hogy szabadabb, lázadóbb vagyok.... Sok mindenki mondta, hogy a szeretetnyelvem az ölelés...na itt ebből sincs hiány... Jaja, volt, hogy random ismeretlen emberek megöleltek... alacsonyak, magasak....és ez jó!
A szombat este....meg hát.... no comment.... szép volt, egyszerű, és Mónika könnyéből láttam, hogy igen... Isten ott is ott volt...és megérintett mindenkit.
Szal.... jó kis hétvége volt.... és ígérem eccer normálisan megtanulok mutogatni....: ANTIOCHIA
Horváth Marcsi
A hétvége előtt a Google Earthben megkerestem a Szent Gellért iskolát. Balszerencsémre a másik épületet hozta ki, egy utcával odébb, így aztán a kapu előtt várakoztam sokáig. Ezalatt már arra kezdtem gyanakodni, hogy elnéztem a naptáramat és rossz napon jöttem! Végül persze megtaláltam a JÓ helyet, ilyen zaklatott lelkiállapotban. Erre mikor beléptem egy rakás ember megölelt. Csak úgy néztem.Közben szólt a zene, abból azért tudtam, hogy jó helyen vagyok.
A hétvége programjainak során egyre inkább láttam, hogy az Antióchia nem hasonlít semmire, amivel eddig találkoztam. Valódi közösség, ahol nincsenek divatok, menők és lúzerek, klikkek, stb. Mindenki ugyanazért van itt, ám itt nem csupán egy összetartó közös célról van szó, hanem arról, hogy "ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük." Isten az Antióchiával van. Ezt mindannyian tapasztaltuk vagy tapasztalni fogjuk. Kiterjeszti a karját, átölel és kegyelemmel ajándékoz meg bennünket. Gondoljunk csak bele! Az egész univerzum teremtője, mindentudó és mindenható Ura személyes szövetségével tiszteli meg a közösségünket. Ezeket személyesen tapasztaltam meg a hétvége során. Nagyon sok mindent találtam itt, amire régóta vágytam, és köszönöm nektek!
A bevezetőkben egymástól tanulhatunk a hitről. Nagyon jó érzés, hogy itt mindenki egyenlő, és így teljesen őszintén lehet beszélni. A közös imákban ugyanezt lehet érezni. A Palánkák, na az egy különleges élmény! Vasárnap este pedig az egyik gyors ének spontán táncmulatságba ment át, bár közkeletű vélekedés szerint vallásos énekre csak az afrikai négerek tudnak táncolni. Hát, nem! :o)
Marczell Marci
Åszintén bevallva vonakodva ültem le megírni ezt az élménybeszámolót, ugyanúgy, ahogy vonakodva indultam neki az Antióchiás találkozónak..... De egyiket sem bántam meg. A beszámolóval alkalmam volt újra átélni az Antióchiás hétvége örömteli perceit. Amint beléptem egy ismeretlen iskola kapuin, hogy találkozhassak szintúgy ismeretlen emberekkel, kicsi csomó került a gyomromra.
- Könnyen ismerkedem, mitől féljek? - De mi van, ha nem fogadnak el? Mi van ha idegesítőnek tartanak?- jöttek az újabb és újabb kérdések, melyekre még nem tudtam a választ. Amint beléptem a kapun, egyből megöleltek..... Meglepődtem... Szeretek ölelkezni, mert azzal tudatom, hogy az illető számíthat rám. - De én őket nem is ismerem - gondoltam magamban. De minden egyes perccel egyre közelebb kerültem az ismeretlenekhez és éreztem itt elfogadnak, itt vagyok valaki, itt meghallgatnak, itt elmondhatom a gondjaimat, itt nem nevetnek ki... Minden egyes bevezető után tátva maradt a szám. Hisz a mai világban kevés olyan embert találni, aki kimondja, ami a szíve mélyén lakozik. Tetszettek a bevezetők, hiszen úgy éreztem mindenki tett bele egy kicsit önmagából, a lelkéből, a szívéből, egyszóval mindenéből. Jók voltak a kiscsoportos beszélgetések, jó volt hallani, hogy mindenkinek van valamilyen véleménye. Viszont ez a hétvége arra is jó volt, hogy találkozhassak olyan emberekkel, akik fájdalmaik ellenére csak mosolyogtak, imádkoztak, és nem fordultak el a Jóistentől. Többször eszembe jutott, hogy ha velem ilyen problémák történnének tovább tudnék állni?, lenne erőm mosolyogva templomba járni? Nem átkoznám-e a Jóistent, hogy ilyen dolgok történtek velem???
- NEM - ezt a választ most könnyű volt kimondanom, hiszen találtam egy közösséget, ahol elfogadnak, ahol meghallgatják a gondjaimat, így biztos vagyok benne, hogy mosolyogva tudnám folytatni az életem.
Bányai Kinga